60. nap

55. nap - A remény fénysugara

Szép idő van. Amikor megyek a szemetet kivinni, megállok egy kicsit gyönyörködni a virágba borult őszibarackfák látványában. Amolyan "lüktetően tavaszias" hangulatom van. Attól eltekintve, hogy egy lélek nem jár a Művészetek Intézetének hatalmas udvarán, körülnézve minden a réginek látszik.

A mai napon mindössze egy új diagnosztizált megbetegedésről hallottunk. Már látszik a fény az alagút a végén. Egyre több, olyan súlyos állapotban lévő betegről tudjuk, hogy túl van az életveszélyen, akik kritikus állapotban lebegtek élet és halál között néhány napja. Ez reménykedésre ad okot. Bár hosszú a gyógyulás folyamata a teljes felépülésig, megnyugtató a tudat, hogy mindez a múlt és ez a reményteli állapot tartós maradhat.

Az azonban igen sokkoló, hogy Hubeiben elérte a háromezret a halálos áldozatok száma. Annak ellenére, hogy minden érintett megfeszített erőkkel dolgozott a járvány feltartóztatásán, Hubei elesett. Háromezer... Ez egy meglehetősen frusztráló adat.

Számos kedvező hír is szárnyra kapott azonban. A legjobb talán az, hogy Wuhant követve, a tartomány egész területén, egyik település a másik után nyitja meg kapuit és tér vissza az élet a normális gyakorlatba.

Sok dolgozó térhetett vissza a munkahelyére is. Ezt a legjobb hallani, erre vártunk oly soká. A remény, hogy hamarosan a jól megszokott utcazaj és nyüzsgés váltja fel e dermesztő csendet Wuhan közterein, örömmel és várakozással tölt el bennünket.

Van egy fontos rétege a város lakosságának, akik még jobban örülnek a vesztegzár feloldásának. Az időskorúak. Nincsenek kevesen. Akad köztük sok olyan idős pár, akiknek gyermekei messze vannak, sőt rengeteg nyugdíjas teljesen egyedül él. Őket naponta látogató, szociális segítők szokták felkeresni otthonaikban. (Jól kiépült rendszere van ennek, egy szociálisan jól megszervezett társadalomban - a ford.) Igen ám, de ezek az ápolók nem térhettek vissza a városba az Új Év ünnepe után és az öregek magukra maradtak.

Zeng nevű ismerősöm édesanyja 97 éves, szellemileg és fizikailag is egészen jól elboldogul, de ahogy az a korából adódik, erőtlen már szegényke. Az egyedül töltött idő teljesen megviselte, nem csak őt, hanem Zenget és a családját is. Próbáltak kapcsolatba kerülni a nénivel, de nem igazán tudta kezelni a telefont, amit rábíztak. Aggasztó volt tudni, hogy nem mehet ki bevásárolni, az élelmiszer elosztó pontokra sem tud eljutni, mert ahhoz már nincs elég ereje, hogy hosszú sétát tegyen. Nem élte volna túl a karantént, ha az önkéntesek nem szállítanak neki, egészen az ajtajához zöldségfélét és egyéb, a főzéshez elengedhetetlen hozzávalókat. Eleinte abban sem lehettek biztosak a gyerekei és unokái, hogy életben van -e még egyáltalán.

Szerencsére hamarosan a Hubei Egyetem önkéntesei az idős hölgy segítségére voltak abban is, hogy a fiával tarthassa a kapcsolatot. Két fiatal; Qu Yuan és Li Si nevét említette a barátom a telefonban. Ők naponta a néni kézírásos (!) üzeneteit juttatták el Zengnek, aki meghatottan olvasta a mama nyugtató szavait. Előfordult, hogy a kiszállított élelmiszerek kirakodása közben vették észre a diákok, hogy az előző nap otthagyott szójaszósz vagy üveg méz még érintetlen. Kiderült, hogy a néni keze már túl gyenge az üvegek fedelét lecsavarni. Ennyin múlhat egy étkezés. 97 éves és egyedül él! És még mindig ír! Micsoda makacs, idős hölgy! Egyszerre tiszteletre méltó és bámulatba ejtő, hogy három híján százéves öregek magukról gondoskodnak!

A jövőben azonban ezt át kell gondolnunk itt Kínában. Nem lehet, hogy pusztán a házhoz járó ápolók gondoskodására legyenek bízva. Át kell formálni ezt a szemléletet.

Egy másik, talán még jelentősebb esemény, hogy a HUBEI EGÉSZSÉGKÖZPONT, a különböző kórházakból és ideiglenes ellátó központokból a mai nappal negyvenezer (40.000!) fős személyzetét szabadította fel az embertelen terhek alól. Könnybe lábadtak a szemeim, amikor a barátaim közvetítéseit néztem, ahogyan a wuhani lakosság, a balkonon és az ablakokban állva, tapsviharral bocsátotta útjára ezt a meggyötört tömeget, ahogy a fáradt áradat vonult a lakosok egy emberként kiáltották: Köszönjük! Nagyon keményen dolgoztatok!

Mindenféle korú és nemű civilek küldték elismerésüket, ezeknek a fehérbe öltözött, földön járó angyaloknak.

Egy vicces videó is életre kelt és azonnali népszerűségre talált ezen a napon. Az egyik, mérhetetlenül sok munkaórát ledolgozott nővér férje üzent, a világhálót használva közvetítőül: "Csak térj haza épségben drágám és megígérem, nem lesz gondod semmilyen házimunkára a jövőben!" Most aztán nem tudhatjuk, hogyan ellenőrizzük, hogy a lelkes férj betartja -e a szavát. Talán minden nap élőben kellene bejelentkeznie, nyíltan demonstrálva az általa elvégzett háztartási feladatokat!